tr- Bűnös volt-e Mustafa herceg?Az Oszmán-ház egyik legvitatottabb kérdése
Mustafa herceg élete és halála jól mutatja, hogy egy szultán állandó veszélyforrásként tekintett fiaira, emellett példa arra is, hogy hová vezethet a túlzott népszerűség. Feltételezett árulása a mai napig az egyik legellentmondásosabb esemény a család történetében. Áruló volt-e, vagy csupán a körülmények áldozata? Mások feketítették be, vagy tényleg volt alapja a kivégzésének? Mustafa halálának évfordulója alkalmából a poszt a herceg kivégzését és annak előzményeit kívánja bemutatni.
A tehetséges herceg
Mustafa 1515-ben született az akkor még manisai szandzsákbég, Süleyman herceg és ágyasa, Mahidevran Hatun egyetlen gyermekeként. Életének első 5 éve nyugalommal telt, azonban apja trónralépésével, 1520-ban helyzete anyjáéval együtt megváltozott. Süleyman szultán beleszeretett egy ruténiai ágyasba, Hürrembe, akitől hamarosan gyermeke is született. Ezt követően Süleyman minden idejét új családjával, Hürremmel és hat közös gyermekükkel töltötte, Mustafa és édesanyja, Mahidevran jócskán háttérbe szorultak. Süleyman sorra szegte meg a család szabályait és hagyományait Hürrem kedvéért, így lassan egyértelművé vált, hogy Hürremet minden más asszony elé helyezi, ezzel együtt pedig Hürrem gyermekei is nagyobb támogatásra számíthattak édesapjuktól, mint Mustafa. Mahidevran talán épp ezért különös gondot fordított fia nevelésére. A szokások szerint inkább a dajkák nevelték a szultáni sarjakat, gyakran közelebb állva hozzájuk, mint édesanyjuk. Mahidevran azonban saját maga nevelte gyermekét, nem kért a dajkák segítségéből, ez egészen példátlan volt a korban. A herceg emiatt igen szoros kapcsolatban volt anyjával, tőle kapva meg azt a szeretetet és törődést, melyet testvérei anyjuktól és apjuktól együttesen kaptak.
Mustafa okos, tanulékony volt gyermekként is, emellett legidősebb fiúként a janicsárok kedvence volt már ekkor. Bár az összes testvér jogot formálhatott a trónra, mégis Mustafa volt a legkedveltebb herceg mind közül. Bragadin, a velencei követ egyik levelében hosszasan ecseteli, hogy "11 éves korában már mindenki a tehetségéről, erejéről, alkalmasságáról beszélt, kiemelve, hogy még a janicsárok is nagyon kedvelik a herceget". Bragadin emellett már ekkor megjegyezte, hogy "Isztambul népe szerint, ha életben marad hatalmas dicsőséget fog hozni az Oszmánok házára, ám ha a szultán hosszú életű lesz, az gondot fog okozni Mustafa és ő közötte". Az, hogy már az 1520-as évek második felében felfigyelt erre mind a nép, mind a követek egyértelműsítette, hogy Mustafa hamar le fogja körözni népszerűségét tekintve az apját.
Süleyman végül 1533-ban nevezte ki Mustafát a manisai tartomány élére, Mustafa tehát édeanyjával együtt visszatért oda, ahol született és kisgyermekkorát töltötte. A jól felkészült herceggel mindenki elégedett volt, nagyon jó munkát végzett tartományában. 1534-ben érte őket a hír, miszerint apja feleségül vette Hürremet sőt, egy teljesen új rangot is kreált neki, a Haseki címet, mellyel szultánává emelte asszonyát. Hogy ez hogyan érintette Mahidevrant és az iránta végtelenül elkötelezett Mustafát, nem tudjuk, az azonban biztos, hogy anyának és fiának gyorsan fel kellett mérnie, hogy ezzel a lépéssel Hürremet és gyermekeit a szultán föléjük helyezte, nekik pedig sürgősen támogatókra van szükségük. A követek szerint Mahidevrannak volt köszönhető az, hogy ezek után Mustafa olyan sikeresen nyerte meg magának az emberek támogatását, ő instruálta fia lépéseit. Mustafa herceg egyik legnagyobb támogatója maga a Nagyvezír, Pargali İbrahim paşa lett, egy 1534-ben Mustafának írt levelében már "a herceg barátjaként" hivatkozik önmagára. Ez a kapcsolat inkább volt baráti, mint politikai, de a Süleymanra oly nagy hatást gyakorló, agresszív és domináns İbrahim mindenesetre jó szövetségesnek bizonyult.
A túlzott népszerűség
Süleyman szultán 1541-ben Manisa éléről Amasyába helyezte át Mustafát, amit a herceg nem feltétlenül negatív eseményként élt meg. Általában Manisa volt a hercegek kezdő posztja, hiszen egyszerű tartomány volt, közel volt a fővároshoz, nagy kihívást nem jelentett. Amasya azonban más terep volt, a keleti határon helyezkedett el, lényegesen nagyobb haderővel rendelkezett, kifejezetten nagy szakértelmet és rátermettséget igényelt az irányítása. Noha csapást jelentett, hogy Mustafa nagy támogatóját, İbrahim paşát 1536-ban Süleyman kivégeztette, és ezzel Mustafa erős bástyát veszített el, a herceg kilátásai a trón megszerzésére mégis egyre jobbak voltak: fivére, Mehmet herceg 1543-ban elhunyt, emellett Süleymanon is elhatalmasodott a köszvénye, egészsége megromlott. A kortárs történetírók ekkor már úgy írtak Mustafáról, mint "a herceg, akinek helyében szeretne lenni mindenki, akire méltán lehetnek irigyek tudása, eszessége, nagysága, szabadsága, igazsága és nagylelkűsége miatt az emberek...a herceg, aki minden katona támogatását élvezi mind szívben, mind fejben".
Emellett a követek rendszeresen megemlékeztek édesanyja szerepéről és cselekedeteiről is. A velencei követ szerint Mahidevran sosem hagyta magára a fiát, minden nap emlékeztette a herceget arra, hogy a mérgezéstől kell legjobban tartania. De nem elégedett meg pusztán az intésekkel, egyes források szerint ő maga főzte a herceg ételeit, ha pedig nem ő főzte, akkor minden egyes lépését végigkövette az étel készítésének sőt, gyakran ő maga kóstolta elő azokat. Ez a paranoia egyértelműen utal arra, hogy Mahidevran - mint anya és nő - pontosan tudta, hogy Hürrem nem fog beletörődni Mustafa győzelmébe, hiszen ez saját fiai halálát jelentené. Mustafa talán túlzónak érezhette anyja féltését, ám végül kétségtelenül Mahidevrannak lett igaza.
A végzetes hiba
Hürrem összefogva lányával, Mihrimah szultánával és vejével, Rüstemmel igyekeztek mindinkább ellehetetleníteni Mustafa herceget. A Nagyvezír, Rüstem politikai módszerekkel igyekezte gátolni a herceget. Az természetes volt, hogy a hercegek olykor elkövettek hibákat tartományaikban, ezzel szerzetek tapasztalatot, csakhogy amíg Rüstem Mustafa minden ballépését azonnal jelentette a szultánnak, addig Hürrem fiai esetében ezeket eltitkolta. Emellett, Rüstem igyekezett a herceg minden megmozdulását ellehetetleníteni. Mustafa kétszer is kérte Rüstem támogatását, amikor Amasya tartományába először 1549-benbetörtek a grúzok, majd 1550-ben a perzsák, meggyilkoltak több helytartót és civilt. Mustafa sereget kért, aminek élén leverhette volna a betörő szomszédokat, Rüstem azonban elutasította a kérését. Nem lehet kizárni persze, hogy a Nagyvezír a szultán parancsára járt el így. Süleyman ugyanis ekkor már jól tudta, hogy fia a janicsárok kedvence, félő volt, hogyha sereget kap, népszerűsége tovább fog növekedni sőt, talán lázadást is indíthat a sereg élén. Hogy miért tartott Mustafa lázadásától Süleyman? Mert hercegként ő maga is végignézte, ahogy saját édesapja, Yavuz Selim lázadást szítva letaszítja a trónról II. Bayezid szultánt, majd megöli őt. Süleyman látta, ahogy a janicsárok támogatásának köszönhetően apja képes volt győzedelmeskedni úgy, hogy a janicsárokon kívül szinte senki sem őt támogatta. Emiatt alakult ki Süleymanban az a félelem, hogy a történelem megismétli önmagát.
Hogy Mustafa ennyire rosszul ismerte édesapját több okra is visszavezethető. Egyrészt, Mustafa alig ötéves volt, amikor apja trónra lépett és onanntól kezdve viszonylagosan elszigetelve élt apjától. Megjelent Süleyman új kedvese, Hürrem, akivel (és közös gyermekeikkel szintúgy) jóval többet foglalkozott a szultán, elhanyagolva ezzel Mustafát és az anyját. Másrészt, 1534-ben az egész szultáni hárem, beleértve Hürremet és gyermekeit Süleyman mellé költöztek a Topkapi palotába a szultán rendelete értelmében. A szultáni hárem addig a Régi Palotában kapott helyet. Így tehát Hürrem gyermekei jóformán apjuk közelében nőhettek fel, teljesen kiismerve őt. Mustafának erre nem volt lehetősége, hiszen már 1533-ban szandzsákba vonult. Mustafa tehát ott hibázott, hogy ahelyett, hogy csendben várt volna, igyekezett maga köré támogatókat gyűjteni. Ez természetesen érthető volt, hiszen Hürrem mindent elkövetett ellene, így mindenáron támogatókat akart maga mellett tudni. Süleyman tudva ezt már az 1540-es években különösen tartott Mustafától.
1552-ben Mustafa olyan hibát vétett, amit már nem lehetett megbocsátani. Süleyman nem félt mástól, csak a janicsároktól. Ezek a janicsárok pedig 1552-ben egy hadjárat során vezetőjük, Rüstem minden parancsa és tiltása ellenére önkényesen úgy döntöttek, hogy a hadjárat kitervelt menetrendje helyett ők meglátogatják Mustafa herceget. Ez természetesen még nem Mustafa hibája volt, azonban a herceg az érkező janicsárokat szeretettel fogadta, ételt és pénzt osztott szét közöttük. Hogy Mustafának ezzel mi volt a célja, nem tudhatjuk, talán csak nem akarta megbántani az őt tisztelő katonákat, ez azonban mutatja, hogy számított a janicsárok támogatására.
1553-ra levelek és hírek is napvilágot láttak, melyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy Mustafa a velenceiekkel szövetkezett. Az egyik levelet egy követtel együtt 1553. nyarának végén küldte, a követ drága ajándékokat vitt és anyagi támogatást kért a herceg nevében, hogy az megszerezhesse magának a trónt. Az esemény valódisága nem kérdéses, azonban az, hogy valóban Mustafa küldte-e a követet, vagy pedig egy csapda volt, vitatott. A herceg pecsétjét ellopni és lemásolni nem lehetett egyszerű feladat, de nem is volt lehetetlen. A velenceiek egyébként készek voltak támogatni Mustafa herceget, melyet válaszlevelükben meg is írtak, ez a levél azonban már nem kerülhetett a herceg kezébe, a levél Rüstemhez került, aki Süleyman elé tárta az esetet. Süleyman ebben az évben hadjáratot indított a perzsák ellen, nem tudni, hogy mikor kapott hírt a velencei szövetségről, indulása előtt vagy közben. Akárhogyan is, Ereğli-hez érve táborába hívatta Mustafát, hogy magyarázza meg az ellene felhozott vádakat. Édesanyja és támogatói óva intették őt, hogy belépjen a szultán táborába, bíztatták, hogy üzenjen a janicsároknak és lázadjon fel apja ellen, mert nincs más lehetősége az életben maradásra. Mustafa azonban mégis útra kelt apja hívására, hogy bebizonyítsa neki ártatlanságát. Ez a lépés arra utal, hogy a velenceiekkel való levelezésben talán mégsem volt bűnös, hiszen ha az lett volna, tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ezért halál jár. Emellett van még valami, ami tovább fokozza a kérdést: vajon a velencei válaszlevelet miért Rüstem Nagyvezírnek vitte az a követ, akit elvileg eredetileg Mustafa indított el Velencébe? Az osztrák követ adja a legpontosabb leírást a herceg dilemmájáról: "Mustafa két lehetőség között vacillált: ha apjához megy és dühösen találja, kockáztatja életét, ám ha nem megy nyíltan felvállalja, hogy lázadást szít a szultán ellen. Végül a bátrabb, de kockázatosabb utat választotta. Így elhagyta Amasyát, hogy apja nem túl távoli táborába menjen. Vagy ártatlanságában vagy a hadsereg támogatásában bízott."
Valóban bűnös volt-e Mustafa?
Mustafa október 5-én megérkezett Ereğli-hez. Édesanyja küldött egy követet a herceghez és megüzente, hogy Süleyman süket-néma hóhérokat vitetett magával a táborába, akiknek jelenléte egyértelműen utalt arra, hogy a szultán ki akarta végeztetni a fiát. A követek beszámolói szerint Mustafa nem hitt az anyjának, október 6-án úgy indult el a szultáni táborba, hogy "muszáj azt az utat járnia, amelyre a sors hívja". Amikor Mustafa belépett a sátrába üdvözölni akarta a szultánt, aki ráförmedt: "Ah kutya! Még van képed üdvözölni engem?". Ezután a hóhérok több oldalról rárontottak a hercegre és lefogták, majd igyekeztek nyaka köré tekerni a selyemzsinórt. Mustafa azonban csodával határos módon kikerült szorításukból és elkezdett kifelé rohanni. Már majdnem elérte a sátor kapuját, ha kijutott volna, a janicsárok azonnal meggyilkolják a szultánt és az őrségét is, a történelem pedig másképp alakult volna. Az ajtó előtt azonban végül legyűrték, a szultán és a Nagyvezír egyik embere, Zal Mahmud végül sikeresen megfojtotta a herceget. Amint a herceg meghalt, jelt adtak, lovászát és egyik kísérőjét is azonnal meggyilkolták a sátor előtt. A táborban pedig elszabadult a pokol, a janicsárok fellázadtak a szultán és a nagyvezíre, Rüstem ellen és hosszas zavargások kezdődtek. Süleyman valamivel később parancsot adott Mustafa egyetlen fiának, Mehmetnek a megfojtására is.
Mustafa halálának híre gyorsan elérte Mahidevrant és a herceg háremét. Mustafa testét követve Bursába mentek, ahol végül örök nyugalomra helyezték. Sülyeman Mustafa lányát, Nergis-Şah szultánát azonnal kiházaította, ő azonban önkényesen Bursába vonult vissza nagyanyja mellé. Másik lányát, Şah szultánát a Régi Palotába költöztették, 1561-ben házasították ki. Mahidevran minden vagyonát arra költötte, hogy türbét húzhasson fel Mustafa sírja fölé, ám Süleyman elehetetlenítette ebben. A szultán Mahidevrant okolta, amiért Mustafa fellázadt ellene, teljesen kisemmizte egykori asszonyát, megvonta minden vagyonát, járandóságát. Mahidevran évekig mély szegénységben élt, mindenét eladta, hogy befejeztesse a fia türbéjét, amit végül nem sikerült, ételt is megmaradt hűséges szolgálói loptak neki. Végül a leendő szultán, Selim volt az, aki még Süleyman életében megsajnálta Mahidevrant, befejeztette Mustafa türbéjét, házat vett az anyjának és élete végéig pénz utalt ki számára. Ez a cselekedet talán arra is utalhat, hogy Selim sem tartotta bűnösnek Mustafát, holott neki csak haszna származott a halálából? Mahidevran Hatun túlélt mindenkit, 1581-ben hunyt el 80/81 évesen, hihetetlen kort ért meg.
Mustafa herceg bűnösségét azóta sem sikerült bizonyítani, ugyanakkor ártatlanságát sem. Mustafa talán nem akart lázadni, ámde hibás is volt, amiért a janicsárok szeretetét és támogatását ennyire elfogadta. Emellett pedig, mint bármelyik másik herceg, vágyott a trónra, ami önmagában nem bűn, ám ennek kifejezése már az. Különösen úgy, hogy tudjuk, Süleyman szemében ez volt a lehető legnagyobb árulás. Ha viszont lázadni akart volna apja ellen, valószínűleg nem ment volna el Ereğli-be és nem kockáztatta volna meggyilkolását vagy, ha el is indul oda, inkább lázadt volna, hiszen a janicsárok jelen voltak Ereğli-ben és kétségkívül a herceg mellé állnak. Mustafa herceg tragédiája számos költőt megihletett, a leghíresebb talán Taşlıcalı Yahya: Mustafa herceg siralmai című elégiája. A korabeli költők, írók, állímférfiak, katonák - tehát lényegében minden fontos személy -, de még a köznép is őt támogatta és úgy vélte, ártatlanul végeztette ki őt a szultán, ez azonban nem ér sokat a valóság megismerésének szempontjából. Ezek a személyek ugyanis hihetetlenül elfogultak voltak Mustafával szemben. A modern történészeket megosztja ez a téma, egyesek szerint a herceg nagyon is bűnös volt, mások szerint egyáltalán nem, megint mások szerint talán nem szándékosan vétett, de nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
Tudjuk, hogy a janicsárok képesek voltak önkényesen letaszítani a trónról szultánokat és felemelni hercegeket, példa erre II. Osman, I. Mustafa és İbrahim szultánok trónfosztása, így tehát, ha a janicsárok eldöntötték volna végérvényesen, hogy elegük van az öregedő, beteges Süleymanból és egy fiatal, tehetséges szultánt akarnak, akkor akár Mustafa akarata nélkül is letaszították volna az apját és felemelték volna a fiát. Így tehát Mustafa vesztét leginkább a janicsárok túlzó szeretete okozta.
Felhasznált források:
Leslie Peirce: Empress of the East. 2017.
Leslie Peirce: The Imperial Harem. 1993.
Yilmaz Öztuna: Kanuni Sultan Süleyman. 2014.
Yilmaz Öztuna: Yavuz ultan Selim. 2006.
Zahit Atçıl: Why Did Süleyman the Magnificent Execute His Son Şehzade Mustafa in 1553?. 2016.
Necdet Sakaoğlu: Bu Mülkün Kadın Sultanları
Valide Sultanlar, Hatunlar, Hasekiler, Kadınefendiler, Sultanefendiler. 2011.
A. D. Alderson: The Structure of the Ottoman Dynasty. 1956.
Colin Imber: The Ottoman Empire (1300-1650). 2009.
Suraiya Faroqhi; Kate Fleet: The Cambridge History of Turkey: The Ottoman Empire as a World Power (1453-1603). 2011.
Suraiya Faroqhi: The Ottoman Empire. 2008.